Örömmel jelentem, hogy végre sikerült eljutnom Milánóba az
„i saloni del mobile” elnevezésű elég híres és elég nagy nemzetközi
lakberendezési és design kiállításra. Már 3 éve tervezem, de mindig közbejött
valami, így most ez külön öröm nekem.
A z odajutás körülményeiről, és milánói tartózkodásom egyéb
történeteiről itt most nem is szeretnék beszélni, erről elég annyi, hogy a
város szuper, az emberek mosolygósak, az időjárás csodás volt, és biztos, hogy
még menni szeretnék. Legkésőbb jövőre a kiállításra ismét. J
A kiállítást egy olyan jellegű helyen képzeljétek el, mint
nálunk az EXPO, csak egy kicsit nagyobb szabású, és látványosabb. A rend
kedvéért erről is álljon itt néhány fotó.
Az egész területen 20 pavilonban volt a kiállítás a
klasszikus, a modern, a design, a konyha és a fürdőszoba témakörök köré
csoportosítva. Mondanom sem kell egy-egy pavilon is óriási méretű, így 1 nap
alatt sajnos csak 14-et tudtam megnézni, de már ez is nagyon sok volt,
egyszerűen befogadhatatlan volt a látvány ennyi idő alatt. Jövőre biztosan két
napos belépőt veszek.
Ami a legszembetűnőbb különbség volt az itthoni, expon
megrendezett kiállításokhoz képest nem csak az, hogy össze sem lehet
hasonlítani velük, hanem hogy ugyanolyan nagy figyelmet szenteltek a „körítésnek”,
azaz magának a bemutató térnek (standnak semmiképp nem nevezném J), mint a kiállított
tárgyaknak, enteriőröknek. Mivel ez megér egy külön posztot is, hát ez lesz az
első rész, és ígérem, a napokban még jelentkezem a második résszel is.
A feltöltött képek saját készítésűek, de mivel fényképezni a
legtöbb helyen nem volt szabad, én meg, köztudottan jógyerek vagyok, ezért csak
titokban csináltam őket ;), így a
minősége némelyiknek hagy maga után kívánni valót, ezért ezt nézzétek el nekem.
A leglátványosabb és legkreatívabb kiállítóterek egyébként
főleg azokon a helyeken voltak, ahol nem komplett enteriőröket mutattak be, ami
önmagában is már látványosság, hanem a termékgyártók állítottak ki, azaz pl.
csak design székeket gyártanak, vagy polcokat, stb., azaz ahol egy kicsit „fel
kellett dobni” a dolgot. A székek és egyéb ülőbútorok egyébként önmagukban is
megérnének egy külön posztot, de erre most azért nem fogok kitérni a két részes
beszámolóban, mert Murphy törvénye alapján a fényképezőgépem aksija
természetesen az első 1,5 óra után lemerült L,
így a hátralevő időben minden egyes fotónál imádkozni kellett neki, hogy még
csak ezt az egyet lécci-lécciiiii.
Na, de azért remélem, tetszenek nektek is a képek, és ha így
lesz, akkor mindenképp osszátok meg velem is a véleményeteket, valamint holnap
után olvassátok, nézegessétek a következő bejegyzést is, mert érdemes lesz, azt
megígérhetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése